Mindannyian jártunk már így: leülünk a tévé elé, és véletlenül belefutunk egy olyan alkotásba, aminek már az első perceiben látszik, hogy minden ízében elhibázott. A párbeszédek suta módon hangzanak el, a speciális effektek pedig olyanok, mintha egy tízéves gyerek készítette volna őket az ezredfordulón. Mégis, ahelyett, hogy kikapcsolnánk, ott ragadunk a képernyő előtt, és tátott szájjal figyeljük a képtelen jeleneteket. Ez a „bűnös élvezet” sokkal gyakoribb, mint gondolnánk, és komoly pszichológiai magyarázata van annak, miért vonzódunk a filmes katasztrófákhoz.
Az agyunk néha vágyik a vizuális katasztrófára
A kutatók szerint a szórakoztatóan rossz filmek nézése közben egyfajta kognitív fellélegzést tapasztalunk. Amikor egy komoly drámát vagy egy bonyolult thrillert nézünk, az agyunk folyamatosan dolgozik, próbálja összerakni a szálakat és értelmezni a szimbólumokat. Ezzel szemben egy látványosan gyenge produkció nem támaszt elvárásokat felénk. Itt bátran elengedhetjük magunkat, hiszen nem kell logikát keresnünk ott, ahol nincs.
Ezek az alkotások gyakran átlépik az abszurditás határát, ami nevetésre ingerel minket. A nevetés pedig köztudottan endorfint szabadít fel, még akkor is, ha a forrása egy gumicápa vagy egy faarcú színész alakítása. Az emberi elme szereti a kontrasztokat, és semmi sem nyújt nagyobb kontrasztot a valósággal, mint egy totálisan értelmetlen jelenet. Ez a fajta vizuális káosz segít kiszakadni a hétköznapokból. Végül pedig ott van a megnyugtató érzés, hogy mi magunk is látjuk a hibákat, ami egyfajta intellektuális felsőbbrendűség-érzetet ad.
A közösségi élmény és a közös nevetés ereje
Ritkán nézünk rossz filmeket egyedül, mert az igazi élményt a megosztás adja. Baráti társaságban ezek a mozik valóságos interaktív programmá válnak, ahol mindenki hozzáfűzhet egy-egy gúnyos megjegyzést. A közös gúnyolódás erősíti a szociális kötelékeket és közös humorforrást teremt.
Az internet korában ez a jelenség globális méreteket öltött a mémek és a kibeszélő fórumok révén. Egy-egy kultikusan rossz film köré hatalmas rajongói bázis épülhet, akik rendszeresen tartanak vetítéseket. Ilyenkor a közönség együtt ordítja a legrosszabb mondatokat a vászonnal, vagy éppen műanyag kanalakat dobál a képernyő felé. Ez a rituálé sokkal inkább szól az összetartozásról, mintsem magáról a filmművészetről. A közösség ereje képes felemelni a selejtet is.
A szándékosan rossz filmek, mint például a Sharknado-sorozat, pontosan erre a közösségi reakcióra építenek. Tudják, hogy a nézők nem a történet miatt jönnek, hanem a közös élményért. Ez a fajta tudatosság egy új szintre emeli a trash fogalmát a modern médiában. Nem véletlen, hogy ezek a filmek gyakran nagyobb nézettséget generálnak a közösségi médiában, mint a díjnyertes alkotások.
Amikor a hiba válik a legfőbb erénnyé
Létezik egy határvonal a simán unalmas és a szórakoztatóan rossz filmek között, és ez a határ a készítők ambíciójában rejlik. A legnépszerűbb rossz filmek – mint például a The Room – készítői eredetileg valami nagyszerűt akartak alkotni. Ez az őszinte, de kudarcba fulladt próbálkozás adja a dolog báját. A néző érzi az igyekezetet, ami végül totális félrecsúszásba torkollik. Ez az emberi esendőség teszi szimpatikussá ezeket a produkciókat a szemünkben. Egy profi módon megcsinált, de lélektelen tucatfilm sosem lesz olyan emlékezetes, mint egy szívvel-lélekkel készített katasztrófa. A hibák itt nem zavaró tényezők, hanem a szórakozás fő elemei. Minél nagyobb a hiba, annál nagyobb a rajongás.
Gyakran előfordul, hogy a technikai bakik válnak a film védjegyévé. Egy belógó mikrofon vagy egy láthatóan kartonpapírból készült díszlet olyan nosztalgikus vagy vicces hangulatot áraszt, amit egy tökéletes CGI nem tud pótolni. Ezek a pillanatok emlékeztetnek minket arra, hogy a filmkészítés is csak egy emberi folyamat. A tökéletlenség néha sokkal vonzóbb, mint a steril profizmus. Az ilyen filmek nézése közben nem a hibákat keressük, hanem ünnepeljük azokat. Ez a szemléletmód segít abban is, hogy a saját életünkben se görcsöljünk annyit a tökéletességen.
A trash kultúra és a bűnös élvezetek világa
A „trash” ma már nem csupán szemetet jelent, hanem egy különálló esztétikai kategóriát. Aki szereti a rossz filmeket, az gyakran nem csak nevet rajtuk, hanem értékeli is a bennük rejlő kreativitást. Sokszor ezek a rendezők olyan merész ötleteket valósítanak meg, amiket egy nagy stúdió sosem engedne meg. Ez a határtalan szabadság, még ha rossz ízléssel is párosul, felszabadító tud lenni. A trash kultúra lényege a szabályok felrúgása és a konvenciók elutasítása.
A bűnös élvezet fogalma azt sugallja, hogy szégyellnünk kellene, amit nézünk, de ez ma már egyre kevésbé igaz. Büszkén vállaljuk, ha egy gagyi horrorfilmen tudunk a legjobban kikapcsolódni egy nehéz nap után. Ez a fajta őszinteség felszabadít minket a kulturális elvárások alól. Nem kell mindig magasröptű művészetet fogyasztanunk ahhoz, hogy értékesnek érezzük magunkat. A szórakozásnak sok arca van, és a legcsúnyább néha a legkedvesebb számunkra.
Végül is nem kell minden filmnek megváltania a világot vagy Oscar-díjat nyernie ahhoz, hogy emlékezetes maradjon. A legrosszabb filmek sokszor őszintébbek és szórakoztatóbbak, mint a futószalagon gyártott, steril blockbusterek. Legközelebb tehát, amikor egy gumicápát látunk repülni a tornádóban, ne érezzünk bűntudatot. Engedjük át magunkat a nevetésnek, hiszen a szórakozás lényege pontosan ez az önfeledt állapot.
